Weöres Sándor - A Fogak Tornáca

 A Fogak Tornáca, hová beléptél, 
 vörösmárvány-csarnok: a te szád, 
 fehérmárvány-oszlopai: a te fogaid, 
 s a bíbor szőnyeg, melyet taposol: a te nyelved.

Az időnek bármelyik ablakán kitekintesz:
mindig más Isten-arc kerül eléd. 
Hajolj ki a sások és a rigók idejéből:
Isten simogat.
Hajolj ki Mózes és Illés idejéből:
Isten alkuszik.
Hajolj ki a Kereszt idejéből:
Isten arca véres, mint Veronika-kendő.
Hajolj ki saját idődből:
Isten vén, s egy könyvre görnyed.

Fejjel lefelé, mint Péter a kereszten, 
lóg az ember az ég kékjébe lobogó hajjal
és talpa felett kopog a föld.
Az, aki látja, 
álmatlan szemeit nem bírja leszakítani róla.

A gyermeknek nem jut cukor:
tyúkganajt eszik és megleli az édeset.
Minden göröngy: fénytelen csillag!
Minden féreg: szárnytalan kerub!

Ha pokolra jutsz, legmélyére térj:
az már a menny. Mert minden körbe ér.

Az ember kényelmes utat épít.
A vadállat ösvényt tapos az erdőn.
És nézd a fát: hogy szétfeszül rajt a mélység
és magasság és minden égtáj!
Út ő maga, mindenfelé!

Mikor a végső oszlop-pár tündökléséből kilépsz,
a kupola, melyet hajad érint, a végtelen maga,
és rózsaszirom-örvény leteper,
és mind, mely alattad terül, nászágyad: az egész világ -
Itt kimondhatod:
"Nem hiszek benned, Istenem!"
S a rózsaszirom-vihar mosolyog:
"De én hiszek benned: megelégszel?"